A realizmus aranykora - Arena Breakout teszt
2023 a Level Infinite csaptának éve. Ez a kijelentés bár felelőtlen, annyi játéka jelent meg a kiadónak idén, mint a NetEase Games-nek szokott évente. Kaptunk már idén nyáron tőlük egy nyílt világú, zombis-MMO-t az Undawn-t, ami bár kritikai szemmel nézve kicsit összedobált munkának tűnik az érdemeitől nem lehet elvenni semmit. Vagy csak a tudat, hogy ők dolgoznak az év egyik legjobban várt mobiljátékán, az Assassin's Creed Jade-n. Már több, mint egy hónapja megjelent a csapat legfrisebb alkotása, a realitást középpontba helyező Arena Breakout, amely sok-sok bétateszt után vált elérhetővé globálisan. A legutóbbi ilyen próba alkalmával másfél hetet én is eltöltöttem a játékkal és már akkor a naptárba akartam vésni a megjelenési dátumot. Akkor arról beszéltem, hogy hogyan működik alapvetően a játék és mire kell figyelni, de mivel nem változott túl sok minden, ezért most másra helyezném a hangsúlyt.
Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen formában és végül is milyen véleménnyel próbáljak beszélni a játékról. Félreértés ne essék, egy kiemelkedő, újító játék még mindig az Arena Breakout, ami biztos vagyok benne, hogy kőkemény nehézsége miatt egyáltalán nem fog bejönni mindenkinek. Mégis összevetve az előző bétával, amit kevésbé élveztem, de mégis jó véleményt mondtam róla, most körülbelül 15 örömteli órával az első belépés után még mindig csillog a fénye. Nem is arról beszélek, hogy esetleg rossz játék lenne, mert egyszerre izgalmas, szórakoztató és még a játékmenete is egyben van, csak hogy nyilván több tér jutott például így a csalóknak is. Amiről pedig ezúttal többet tudok nyilatkozni, az az egyjátékos és a többjátékos élmény közötti egyértelmű különbség. Van, aki tudja, van, aki nem, én annyira nem szívesen játszom másokkal csapatban. Az én játékstílusom ugyanis alapjaiban véve követeli meg a "minden kő alá ötször benézek" stílust, amit egyfelől nem mindenki támogat, másfelől öngyilkosság mai játékunk esetében. Jobban szeretem emellett egyedül felfedezni a világot, melyben lehetőségem van pár órára elmerülni. Szóval már csak két dologról kell egyértelműen szót ejtenem, amiről korábban még nem beszéltem. Az egyik a squad mód, a másik pedig az az utánozhatatlan hangulat, amit magából áraszt ezt a játék.
Csapatban játszani kellemes csalódás volt. Segítségemre egy magyar klán és annak alapítója, Tekergő volt, aki hatalmas figyelemmel leste minden óhajomat, sóhajomat és bánatomat, esetleg fenntartásomat, amit a játékkal szemben támasztottam. Hirdetésen kívül rakok egy linket a videó leírásába, ami a klánhoz vezet titeket és higgyétek el, itt tényleg segítő társakra találtok. Kicsit pucér érzés volt a talán hármas vagy négyes szintű katonámmal tizenötös szintű, a játékot már 30 órája űző veteránok mellett játszani, de semmi gond, bizonyítottan hamar meg lehet halni a játékban. A kulcs ebben az amúgy Hardocre FPS-ben a kommunikáció. Ha időről időre azt is elfelejtené valaki bejelenteni a többieknek, hogy leguggolt egy kő mögé, javaslom szokjon le erről, mert egyetlen rossz mozdulat és vagy hatalmas hangzavarral csaljuk oda ellenfeleinket magunkhoz, vagy idő előtt valaki ijedtségből felgyújthat minket. Mert habár friendly fire nincs a játékban, felrobbantani képesek vagyunk a másikat. Végérvényben ugyanaz a cél, mint eddig is. Csinálnunk kell a vezetőink által adott küldetéseket fejlődés, pénz és új fegyverek reményében. Most már javult a kezelőfelület is, így, ha van egy elindított küldetésünk adott játékmódra vagy térképre szólóan, nem kell fejben tartanunk, mert a meccs kezdetén, ha megnyitjuk a térképet szöveges vagy jelzésekkel tudatva van számunkra a keresendő útvonal. Előfordulhat, hogy ha négyen játszunk négy felé kell mennünk, de ilyenkor tanácsos együtt maradnunk. Azért is, mert ha elpatkolunk ugrik az egész küldetés, illetve vannak olyan missziók melyek bizonyos értékű tárgyak kivitelét követelik meg, amely minden halálkor nullázódnak, hacsak nem sikerül kivinnünk valamennyit. Ami, még öröm és boldogság, hogy most már menüből választhatunk megfelelő lőszert fegyverünkhöz, vagy akár egymás mellett láthatjuk páncéljainkat és táskáinkat. Ezáltal nem kell észben tartanunk mégis melyik fegyverhez milyen lőszer kell, mert ha lőszert vásárolnánk egy pisztolyhoz, elég megnézni annak tulajdonságait és máris nem kell vesződni, végig próbálva mindent, hogy vajon melyik lesz a megfelelő. Amiért viszont a fejlesztők nyakát kéne venni az ez az inventory itt, amit láttok, ez az ocsmányság. Körülbelül negyven percembe telt, hogy aztán átpakoljam és így nézzen ki. Szóval az eszköztár menedzselése még mindig egy agyrém, de legalább már élhetünk az említett segítőfunkciók valamelyikével.
A játék hangulata pedig még mindig hihetetlen. Annyira atmoszférikus és zavaró a néhai emésztő csend és annyira adrenalinnal teli a tűzharc, mint nagyon nagyon kevés játékban. Viszont egy közös van bennük, mindig, amikor csend van és hangzavar sokkal jobban megugrik az ember pulzusszáma. Ahhoz az érzéshez hasonlít, mint amikor tudjuk, hogy nincs rajtunk kívül senki a lakásban, mégis megijedünk attól, ami nincs is. Sokszor ijesztőbb, felkavaróbb és alapjaiban elrettentőbb az Arena Breakout, mint az elmúlt évek bármelyik horrorja mobilon. Elszigeteltség és feszültség érzése kavarog bennünk a játék során, ami utánozhatatlan, de mégis érdekes ízt ad egy FPS-nek.
Kimondom kerek perec, az év legjobb három játéka között biztosan szerepel az Arena Breakout. Képtelenség ráunni arra, amit nyújtani akar a játékosnak. Egyszerre újító és régimódi, ugyanis felfedezhető benne a csapat leghíresebb játéka, a PUBG Mobile szinte minden, játékmenetét alkotó aspektusa. Remélem még sokáig bővítik térképekkel és fegyverekkel a játék világát, mert akkor ez egy új kezdet, amit ezentúl – leszámítva a hardcore részt – el kell várnunk egy FPS játéktól.